A nyári uborkaszezont tavaly arra használtuk, hogy zongoragyárak házatáján szimatolgattunk. Idén is klassz lenne innen-onnan híreket hozni, de amíg ez nem történik meg, gondoltuk, hogy a “szalonság” jegyében nyitott a társ-mûvészetek irányában. Jelesül ezúttal az irodalom lenne a célpontunk, amely ebben a hôségben a legjobb hûsítô egy befüggönyözött szobában… Fogadják szeretettel kedves elsô könyves barátunkat, Légrádi Gergelyt, akinek könyve az éppen elmúlt könyvhéten került a boltokba és akivel Szilasi Alex készített rövid interjút.
Szilasi Alex: Végre, hogy beszélhetünk a könyvedről, a Titokfáról, vártam már erre az alkalomra!
Légrádi Gergely: Én is örülök, hogy mesélhetek neked az írásról. Hol kezdjük?
Sz.A.: A végén! Mármint a könyv hátoldalán. Engedd meg, hogy felolvassam, mit találhat ott az olvasó: „Ez a könyv, amelyet az új történetre éhes könyvböngésző találomra vett le a könyvespolcról, egy eddig még ismeretlen író első könyve. Az első belelapozás és néhány sor elolvasása után, mely minden izgalmakat ébresztő papírkötegnek kijár, most épp azt találgatja, miről is szólhat, vajon milyen élményt nyújt majd. Hogy miről szól ez a kisregény? Az útkeresésről, a titokfáról, az igaziközeliről, a lelassításról. A többit azonban nem árulhatom el. Csak annyit mondhatok, érdemes átfutni, ha már véletlenül a kezébe akadt. Vagy talán nem is véletlenül?” Miután elolvastam, már tudtam, hogy nem véletlenül. Mintha az én titkaimról is írtál volna…
L.G.: Jól esik, ha így érzel. Mindez talán annak köszönhető, hogy egy generációhoz tartozunk, és az elmúlt években, évtizedekben hasonló kérdések, témák mozgattak, izgattak bennünket. Némi bizonytalansággal vágtam bele a Partvonal Kiadóval az írás megjelentetésébe – nehezen győztem meg ugyanis magamat arról, hogy szabad-e megmutatni ország-világnak a Titokfámat –, de amikor ilyen és hasonló visszajelzéseket kapok, kezdek megnyugodni.
Sz.A.: Ez az első nyomtatásban megjelent hosszabb írásod. Hogy lesz valakiből első könyves?
L.G.: Gondolom sokféleképpen. Az én történetem valahogy így néz ki: hosszú éveken át írtam, majd eltetettem, be a fiókba, ahol vagy másfél évet pihentek az oldalak. Majd átolvastam, újragondoltam és átírtam. Mondanom sem kell, hogy ez ismét jó néhány évet vett igénybe. Mindeközben az írás létezéséről néhányan tudtak csupán, alapvetően a családom, és egy-két barát. Aztán következett 2006. augusztus 11-e. E jeles napon – amely egyébként a születésnapom – a kedvesem egy nagyalakú fehér borítékot nyújtott át, amelyet kibontva (egy óriási platánfa árnyékában a Margitszigeten) egy könyvet foghattam a kezemben. Keménytáblás, szövetborítású könyvet, amelynek szerzője egy bizonyos Légrádi Gergely volt. Szóhoz sem jutottam. A kedvesem ugyanis titokban szövetkezett egy kedves barátommal – aki olvasta az írást és illusztrációkat kezdett készíteni hozzá –, egy tördelővel és egy nyomdával, és 1 (azaz egy) példányt elkészíttetett a könyvből. Szóhoz azonban ezt követően sem jutottam, ugyanis kedvesem átnyújtott még egy fehér borítékot, igaz, ez már kisebb méretű volt. Ebből pedig egy e-mail üzenet bújt elő, amelynek szerzője-küldője Vámos Miklós volt. Akinek – szintén titokban – kedvesem elküldte az írást, s aki hamar véleményt is formált róla, és bátorított a további írásra. Ezt követően néhány barátomtól is pozitív visszajelzést kaptam, s mindezek az események, visszajelzések gondolkoztattak el először arról, hogy talán érdemes lenne eljátszani a kiadás gondolatával.
Sz.A.: Ez nagyon kedves! Közben pedig ügyesen titkolod, hogy családapa vagy és „mellesleg” főállásban ügyvédkedsz… De beszéljünk egy kicsit az írásról is. Számomra azért is jelentett sokat a könyved, mert finoman, rafináltan fűzöd össze történetet, miközben együttgondolkodásra késztetsz. És ebben a képek, az illusztrációk is segítenek.
L.G.: Aki forgatja majd a Titokfát – reményeim szerint – meglátja, megérzi azt, hogy bizonyos események, pillanatok, vagy éppen mondatok mennyire belénk ívódnak, és vissza-visszaköszönnek életünk során. Arra pedig még jobban rádöbbenhetünk, hogy milyen mértékben felejtettük el megélni élményeinket, pillanatainkat. Átrohanunk az ebédeken, az újság cikkein, és csak a beszélgetés végén vesszük észre, hogy alig-alig tudunk visszahívni egy-egy fontosabb gondolatot társunk szavaiból.
Sz.A.: Valami hasonlót fogalmaztál meg a Titokfában akkor, amikor azt írod, hogy „Tudod, nem könnyű így beszélgetni veled. Mégis úgy kell nekem, mint egy jó erős fekete ebéd után. Elmondani neked, megosztani veled mindazt, amit elmulasztottam, mindazt, amit nem mondtam el, s te mégis éreztél. Azt a sok, apró lényegtelen dolgot, foszlányt, amely megmaradt, beleégett az életembe. A múltamba, amely lyukacsos, mint a sajt a rajzfilmben. Likas, lyukacsos. Már-már a lyukak tartják össze.”
L.G.: Igen, ráhibáztál. Mindemellett pedig sokat gondolkozom az írásban a férfi-nő kapcsolatról, az otthonról, a könyvekről, a könyvek illatáról…
Sz.A.: Ne mondj többet, Gergely! Azt hiszem, a többit már az olvasóknak kell felfedezniük. Végezetül engedj meg egy technikainak tűnő kérdést: hol akadhatunk rá a Titkofára, hol kapható?
L.G.: Elvileg a nagyobb könyvesboltokban megtalálható a könyv, minden reklám nélkül elsősorban az Alexandra és Libri könyvesboltjaiban.
Sz.A.: Köszönöm a beszélgetést. És, írj tovább…
L.G.: Igyekszem… Addig is, találkozunk a legközelebbi koncerteden!