Az Iparművészeti Múzeumban új vasárnap délutáni hangversenysorozat indul. A Múzeum értékes zongoragyűjteményének megóvása évtizedek óta halogatott feladat, melyet sem az intézmény gyűjtési köre, sem pedig a zenei szakma érdekei nem soroltak a prioritások közé. Az Iparművészeti Múzeum Baráti Köre a Zeneszalonnal és Szilasi Alexszel együttműködve elhatározta, hogy ezt a presztizses gyűjteményt, melyben a magyarországi muzeális hangszerpark egy fontos része található, apránként bemutatható és meghallgatható állapotba hozza. A díszes Pleyel zongora megszólaltatása után most egy rendkívül érdekes történelmi márka Magyarországon egyedülálló példánya kerül a restaurátorműhelybe.
Conrad Graf (1782-1851) asztalosként kezdte pályafutását Dél-Németországban. Inasévei végén 1796-98 között vándorolt el Bécsbe, ahol előbb önkéntes katona, majd tanonc lett Jakop Schelkle zongorakészítőnél. Schelkle halálakor elvette annak özvegyét, és örököse lett a boldogult mester műhelyének.
Graf műhelyében már a kezdeti években kiforrott zongorák születtek. Schelkle múltjáról és ismereteiről semmilyen információ nem maradt fenn, de munkái alapján látható, hogy a hűen követte a bécsi zongoraépítési szokásokat. Graf mindenesetre az új korszak technológiai újításait szerencsésen ötvözte a mesteri kézművesség hagyományaival. 1811-ben már tucatnyi munkással dolgozott, és belvárosi műhelyt is nyithatott Bécsben. 1824-re Császári Udvari Szállítói címre is szert tett. A Graf zongoraműhely 1826-ban gyárrá alakult. A hangszerei iránt megnövekedett kereslet a gyártási technológia egyszerűsítésére sarkallta a mestert. 1835-ben már 40 munkást foglalkoztatott az üzeme, mely kilenc részlegbe szervezve osztotta fel a munkáfázisokat.
Graf közel 3000 zongorát gyártott a cég fennállása alatt, ezekből ma hatvannál alig több darab létezik. Üzemét 1840-ben végül eladta a hajdani konkurrens Andreas Stein unokájának, Carl Steinnek, ő maga pedig visszavonult az aktív munkától, és műgyűjtéssel múlatta hátralevô éveit. Vagyonát a közügyeknek szentelte, megalapítója volt a Niederosterreichische Gewerb-Verein-nek. 1840-ben pedig ő rendelte meg Josef Danhauser híres festményét Liszt Ferencrôl, amint barátai társaságában improvizál – egy Graf zongorán – Beethoven mellszobra elôtt. 1851-ben halt meg, vagyonát karitatív célokra hagyományozta.
CONRAD GRAF ZONGORÁI
Graf zongoráinak a zenetörténetre gyakorolt valódi hatását a kutatók még nem dolgozták fel érdemeihez illően. Hangszerei a korai romantika és a kései klasszika határvonalán meghatározó szerepet játszottak abban az idô-pillanatban, mikor a bécsi és a német hangszerépítés útjai elváltak egymástól. Graf a teljesen kiegyesúlyozott, kristálytiszta hangzáskép mellett nagy súlyt fektetett az „éneklő” játék lehetôségére. Hangszereinek lágy felhangjai, a zongoratestből sugárzó melegség sajátos karaktere olyan művészek vonzalmát váltotta ki, mint Chopin, Schumann, Brahms vagy Clara Wieck. A felhasznált anyagok is alátámasztják mindezt, Graf ugyanis igyekezett minél kevesebb fémet használni a konstrukció merevítéséhez. Ellentétben a kor tendenciájával, sokáig csak fa gerendázattal, és a megerősített oldalakkal kompenzálta a húrok egyre növekvő feszítôerejét, így próbálva megőrizni a hangzás karcsúságát. Némelyik zongoráján egy vékony fenyôlapot, diffúzort is tett a húrok fölé, hogy lágyabbá tegye a hangot. Sokpedálos modelljein valóságos hangszín kavalkádot lehetett kelteni, például fagott, hárfa, és ún. „janicsár-zene” regiszterekkel. Különös gondot fordított zongorái díszítésére is, melynek révén – mai kifejezéssel élve – a „prémium” kategóriába tartoztak a hangszerei. A Graf zongorák ma a hangszergyűjtemények keresett modelljei közé tartoznak, korlátozott darabszámuk miatt igen magas áron cserélnek gazdát, jó állapotban levő példányaikért akár 100.000 eurót is megfizetnek.
CONRAD GRAF ÉS A ZONGORAMŰVÉSZEK
Beethovennek élete utolsó éveiben, 1826-ban Graf kölcsönzött egy 4 húros zongorát. A hangszert bizonyára nem neki építette, de egy balul elsült fejlesztési kísérlete (a hangszer igen nehezen volt hangolható) kapóra jött, amikor az idôs zeneszerzőnek a süketsége miatt egy hangosabb hangszerre volt szüksége, amelyhez Graf még hallókagylót is szerkesztett.
A zongorán Beethoven már keveset komponált, források szerint ebbôl az időből már csak a „Grosse Fugue” négy kézre írt átirata datálódik. Graf Beethoven halála után azonnal visszavette a kölcsönzött zongorát, sürgősséggel leküldte az asztalos műhelyébe, ahol a furnérozókkal ráiratta a zongora testére: „Beethoven zongorája”. A hangszert ezzel a díszítéssel egy Wimer nevű helyi fogorvosnak adta el busás haszonnal, akinek a hagyatékából utóbb a bonni Beethoven Haus birtokába került.
Fryderyk Chopin 1829-es bécsi látogatása során mint külföldről jött ifjú virtuóz a zongoragyártók ajánlatainak kereszttüzébe került. Graf és vetélytársa, Matthäus Andreas Stein a művész rendelkezésére bocsátott egy-egy zongorát. Chopin, aki jó ismerője volt a bécsi hangszermárkáknak, gondolkodás nélkül a Graf zongorát választotta, és ezen adta sikeres bécsi koncertjét. Párizsi emigrációja során is mindig meleg szavakkal emlékezett meg a Graf zongorákról.
Camille Pleyel, a francia zongoraművész-gyártulajdonos a legkorábbi koncertzongoráit, az ún. „piano à queue” modelleket a bécsi zongorák mintájára építette meg. A hangszerek külsô felépítése a ‘35-’40 közötti idôszakban szakasztott mása a Graf zongoráknak. A hangzásában rejlő hasonlóságokra Chopin tesz utalásokat, és talán nem véletlen, ha a lengyel zongorista Grafnál szerzett tapasztalatai „átszivárogtak” a korai Pleyel zongorák technológiai és hangzásbeli karakterisztikájába…
Liszt Ferenc valószínűleg komoly szálka volt Graf szemében: finom mechanikájú zongorái Liszt elôadói habitusának, dinamikus játékának és hírhedett robbanékonyságának többször is áldozatául estek. Graf hangszerei rendre alulmaradtak a zongoraművész „recitaljain”, ahogy arról Clara Wieck, Schumann zongoravirtuóz felesége is beszámol 1838-as naplójában. Wieck ebben az idôszakban további két Graf és a Thalberg által kölcsönzött Erard zongora „elpusztításáról” is említést tesz feljegyzéseiben.
Clara Wieck egyébiránt a cég egyik leghíresebb reklámarca volt: 1840-ben Graf jó érzékkel egy zongorát ajándékozott Clarának Robert Schumann-nal kötött házassága alkalmából. Schumann halála után a „házibarát” Johannes Brahms örökölte a hangszert, aki 1873-ig ezen dolgozott. A folytonosság a két mûvész stílusában részben talán e hangszernek is köszönhető. A zongorát ekkor a Gesellschaft der Musikfreunde számára adományozta Brahms. Schumann Graf zongorája ma a Kunsthistorisches Museum gyűjteményében látható.
Gustav Mahler az 1880-as években szerzett meg egy igen régi, 1836-os Conrad Graf zongorát. Az angol Cobbe Gyűjtemény birtokában lévő hangszerről annyit vélnek tudni, hogy Mahler életének abban a szakaszában nem engedhetett meg magának jobb zongorát…